vágatlandia

2014. májusában az ELTE-ÁJK lapjában, a Jurátusban megjelent cikkem. www.facebook.com/Juratus

Az utóbbi bő, zajos-forgatagos száz év egyik alapvető jelensége az emancipáció. Az ember természetéből fakadóan szabadságra vágyik, s amennyiben becses személyét érinti, feltétlenül elutasítja a negatív diszkriminációt. Utóbbinak leginkább a színes bőrűek és a nők vallották kárát, amely miatt bátran kiálltak a világháborúk sújtotta 20. században. De vajon mennyire volt sikeres a törekvésük? Valósnak mondható a nők emancipációja vagy hagy még maga után némi kívánnivalót?

A nők világháborúja

A mozgalom a 18. században került konkrét megfogalmazásra. Ebben jelentős szerepet játszott a nyugati országokban jelentkező demokratikus szabadságjogok követelése, melyek egyik fő célja a különböző társadalmi osztályok közötti jogi különbségek felszámolása volt. Ezen felbuzdulva, a brit Mary Wollstonecraft 1792-ben megírta A nők jogainak követelése c. könyvét, melyben rámutat arra, hogy ha a nőkre, mint intelligens emberi lényekre tekintenének, férfiakéhoz hasonló tanulmányi lehetőségeket biztosítanának számukra, a társadalomnak hasonlóan produktív, hasznos tagjait képezhetnék. Mindezt azzal a pszichológiai ténnyel támasztotta alá, hogy a nő olyanná válik, ahogyan viszonyulnak hozzá.

Az elvetett mag termékeny földre talált: egyenjogúságot hirdető mozgalmak rázták meg az amúgy is forrongó nyugati világot. A legismertebb az Emmeline Pankhurst vezette szüfrazsetteké, akik számlájára számos hangoskodás, gyújtogatás és bombatámadás írható, melyek a hatalmukba kapaszkodó férfiak munkáját voltak hivatottak ellehetetleníteni.

Női szemszögből a világháborúk nem csupán bánatot tartogattak. A férfimunkaerő-hiány munkába kényszerítette a gyengébb nemet, aki így bebizonyíthatta, hogy igenis van helye az aktív, dolgozó társadalomban. Jelentős szerepet játszottak abban, hogy a férfiakat frontra küldő országok gazdasága ne omoljon menthetetlenül össze.

Az 1900-as évek elejére, amellett, hogy a nyugat rendre választójogot adott a nőknek, egyetemei kapuit is kitárta az újdonsült potenciális értelmiségiek, a nők számára. Ennek ellenére még a század közepén is jelentek meg olyan írások, melyek a szebbik nemet a tűzhelyhez intik.

A ’90-es években egyre erőteljesebbé váló globalizációnak köszönhetően mind a faji, mind a nemi különbségek háttérbe szorultak. Ennek (is) köszönhetően egyre több nő állhatott munkába, választhatott hivatást – elméletileg. Gyakorlatilag a bérezés súlyosan diszkriminatív volt. Volt?

Kérj, amit kívánsz – csak hatalmat ne!

2014-ben egy átlagos budapesti reggelen hasonló arányban látni munkába igyekvő nőket, mint férfiakat. A becslés majdnem pontos: a KSH felmérése szerint a 16-64 éves magyar lakosságból a férfiak 66,4%-a, míg a nők 54,7%-a volt foglalkoztatott státuszú. A Nemzetgazdasági Minisztérium ugyancsak kecsegtető hírrel szolgált az idei év elején, mely szerint közel 100 ezerrel több nő dolgozik ma, mint négy éve ilyenkor, ugyanakkor 22 év után csúcsot is sikerült felállítani. Emellett számos szervezet, cég – legutóbb az Európai Központi Bank – jutott arra következtetésre, hogy szükségük van női munkavállalókra, mi több, vezetőkre. Gurmai Zita EP-képviselő 2010-ben így nyilatkozott a HVG-nek: „Nem jobbak a nők az üzleti életben, mint a férfiak, csak másmilyenek és kiegészítik őket”; valamint megjegyezte, hogy a francia tőzsdén azok a cégek álltak szilárdabb lábakon a válság után, amelyek vezetőségében több nő kapott helyet. A probléma tehát – elsősorban – nem a foglalkoztatottságban keresendő, inkább annak minőségében.

Az európai országokban és az államokban a felsőoktatási intézmények tanulóinak többsége nő. A 2013/2014-es tanévben Magyarországon indult képzések hallgatóinak csupán 45,2%-a férfi. Amennyiben folytatódik az elmúlt évek tendenciája, a két nem közötti képzettségi szakadék egyre mélyülni fog. A fent említett adatok ellenére még mindig több férfi van vezető beosztásban, mint nő. Ennek több oka is lehet. Az általános érv a nők foglalkoztatása ellen a gyerekvállalás, ami egy férfi esetében kevésbé veti vissza a munkahelyi teljesítményét, egy nő karrierében azonban szünetet, sok esetben törést is okozhat.

A diplomás nők többsége a mai napig nem kerül vezető beosztásba. Egyrészt azért, mert a munkaadó ezt a fent említett „potenciális kismamától” való félelmében nem támogatja; másrészt a nő hibájából, aki még nem volt képes lerázni magáról azokat a negatív sztereotípiákat, melyekkel az évszázadok során stigmatizálták, így hajlandó meghajolni a férfi felsőbbrendűség előtt. Általában megrekednek a középvezetői szinten – 2013-ra 22,6%-uknak sikerült innen kitörni. Akiknek mégis sikerül feljebb jutni a ranglétrán, az bérkülönbségekkel szembesül. E jelenséget az üvegplafon-hatás kifejezéssel illetik, melynek lényege, hogy a nő előrelépésének látszólag nincs akadálya, mégsem tud eljutni arra a szintre, mint az ugyanolyan beosztásban levő férfi kollégája, aki ugyanazért a munkáért több fizetést kap. Ezt tükrözi a magyar férfi-női munkavállalók bérének aránya is: a nőknek átlagosan a férfiak fizetésének 92,3%-a jár. A különbségek szakmánként eltérőek. Minél nagyobbak, annál kisebb a beléjük vetett bizalom, feléjük mutatott tisztelet. A legmélyebb bérszakadék 30%-kal a telekommunikáció és a kereskedelem területén figyelhető meg, de a jogi pályára készülő nők számára is csurran-cseppen több mint 20 százaléknyi negatív diszkrimináció. A bérezés mellett figyelemreméltó a 2008-as gazdasági világválság „leépítési dömpingje” is, melynek legfőbb elszenvedői a női alkalmazottak voltak, de a juttatások – például bónuszok vagy céges autók – területén is hátrányba kerülnek.

A Forbes magazin egy 2012-es kutatásában arra keresett választ, hogy egy cégnél, ahol a vezetők 44%-a és a beosztottak háromnegyede nő, miért nem lépnek fel egymás érdekeiért, különösen a vezetők a beosztottakért. Miért nem harcolnak az üvegplafon-hatás ellen, ha ilyen nagy befolyással bírnak? A válasz: félnek. Otthagyták a tűzhelyet, de a kötény még rajtuk van – tartanak a férfitól, nem akarják „rossz hírbe hozni” magukat.

A nők értelmiségi szintre emelkedése globálisan rázta meg a tanulásról és a karrierről alkotott képünket. Ahogy a szebbik nem betette a lábát az egyetem kapuin, a diploma elértéktelenedési irányt vett. Ugyanez figyelhető meg mindazoknál a szakmáknál, amelyek felé a társadalom nagy része az emancipált nők térnyerése előtt bizalommal fordult: az ügyvédi, bírói, mérnöki, de manapság legérzékelhetőbben a tanári foglalkozás jelentősen veszített presztízséből, amit leginkább a bérezés tükröz.

A cikk elején feltett kérdésemre, miszerint sikeres volt-e az emancipáció, a válaszom egyértelműen nem. Sikeres a látszat, hihetően előadták, mennyire nagyra becsülik az ellenkező nemet, de maradt a valóság, az üvegplafon, amit – valljuk be – csak a férfi támogatásával sikerülhet áttörni. Amennyiben hajlandó lesz végre úgy tekinteni a nőre, mint méltó ellenfélre és társra.

Az évezredek során rengeteg jelenség, gesztus, szimbólum megfakult. Ugyanolyan elcsépeltnek hangzik a „Gratulálok!”, mint a „Részvétem!”. Egyre nehezebb megtalálni a megfelelő kifejezést és annak a módját; figyelnünk kell nemcsak a tekintetünkre, de a mozdulatainkra is. Minél eredetibbnek hatunk, annál hitelesebb lesz a mondandónk tartalma. Ám ahogy majdnem mindenhol, kivétel itt is akad, kevésbé érthetővé téve racionális világunk kiszámítható voltát. Mert ugyan ki tudná megmagyarázni, hogy miért hat már évezredek óta ugyanúgy a női szívre a kérdés: „Hozzám jössz feleségül?”, valamint a mellé rendelt jegygyűrű?

Gyűrűéletrajz

Valóban, a jegygyűrűnek – vagy másképp szólva eljegyzési ajándéknak – közel olyan hosszú története van, mint magának az emberiségnek, és ugyanúgy nem tudjuk megunni, mint ahogy az emberiség – vagyis önmagunk – létezését sem. A férfiaknak már hosszú idők óta nincs más dolga, mint követni az őseik által tökélyre fejlesztett példát, amely oly csekély változást mutatott – és soha nem vált elcsépeltté.

Ha már évezredeket említünk, visszatérhetünk a bibliai korba. Példaként kiemelhetjük Izsákot, aki bölcsen megfogadva apja tanácsát, ezüstöt, aranyat és ruhákat küldött jövendőbelijének, Rebekának. Tekintve, hogy eleinte a hölgy kiléte is ismeretlen volt számára, igazán bátor gesztus volt tőle.               

Később, a bizánci világban már egyféle szokássá vált, hogy a menyasszony és a vőlegény jegygyűrűt ajándékoztak egymásnak, e jelenség viszont még csak a felsőbb körökben hódított. A gyűrű ezután bevált, divatos viseletnek bizonyult, így a férfiak is előszeretettel hordták, de semmi esetre sem azért, hogy nős mivoltukat reklámozzák. Imponálóbb volt tekintélyüket, gazdagságukat fitogtatni. A 13. században – vagyis a középkor második felében – azonban az egyház jelentős szerepet töltött be az európai kultúrában. Házasságkötést egyértelműen egyházi szertartás kereteiben tartottak. Ekkortól datálhatjuk a jegygyűrűhordó férfiak feltűnését a menyegzőtörténelemben. Korábbi tartózkodásuk érthető, hiszen a kezdetek jegygyűrűi közel sem hasonlítottak a maiakhoz: készülhettek csontból, rézből, akár fából is; a nemesfémek nem voltak túl gyakoriak. Ebben az időszakban vált népszerűvé a lánykérő gyűrű is, tehát maga az eljegyzési gyűrű, mely általában két összefonódó kezet ábrázolt.               

A középkor végén újabb változás köszöntött be: az eljegyzési gyűrű kevésbé fontos szerepet kapott, ellenben az ikergyűrűk ekkor élték aranykorukat. Ami mégis különbözik az eddigiektől az az, hogy a menyegzőt követően az ifjú – vagy épp kevésbé ifjú – férj átadta a gyűrűjét újdonsült arájának, ezzel szimbolizálva hozzátartozását, a szerelme örök letétbehelyezését. Miután az újítóból ez esetben is klasszikus lett, az eljegyzési gyűrűk újfent hadat üzentek. Ezeknek a sötét évszázadoknak köszönhetjük a mai kor gyémántgyűrűit. Talán az apró, egyik legerősebb anyag lehet az oka annak, hogy oly elnyűhetetlenné vált. Annál is inkább, mivel a kevésbé ellenálló anyagok, mint például a szerelmet jelképező rubin, hamar feladták a harcot, és maradt a tiszta, fehér, hűségjelkép. Száz éve, a fiatal 20. században vált a férfiak számára becsületbeli üggyé, hogy kedvesüket meglepjék e nemes ajándékkal.               

Ugyanennyi idő alatt a női emancipáció a tetőfokára hágott. Mióta a nő ugyanazokban a jogokban részesül, mint a férfi – ez esetben főként a munkához való jogot értjük –, ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint az erősebb nem képviselője. Viszonylag rövid idő alatt alapvető normák töröltettek ki az illemszabályok nagy, többnyire íratlan gyűjteményéből. Mi sem megfelelőbb példa erre, mint az, hogy manapság már nem egyértelmű, hogy férfi udvarol a nőnek – az ellenkező állás éppoly elfogadottá vált. Ahogy a jegyesek anyagiakban a lakodalomra is együtt készülnek, a jegygyűrűket is együtt vásárolják meg, a technika pedig lehetővé teszi, hogy egyénileg gravíroztathassák a választott pár gyűrű bármely felültét. Szerencsére a meglepetés nem szállt el a kedves hölgyek szemei elől, hiszen az eljegyzési gyűrű kinézetét – remélhetőleg beláthatatlan ideig – a csodás bizonytalanság övezi, a globalizációnak és a – többnyire általános – jólétnek köszönhetően pedig annyi fajta formájú, színű és díszítésű gyűrű létezik, hogy a fő problémát leginkább a döntésképtelenség okozhatja, ám a problémánkat az árak ugyanilyen széles választéka előbb megoldja, mint mi magunk.

Gyűrűtitkok

Mára természetessé vált a jegyesség és házasság gyűrűinek „külalakja” – formája, díszítése. Első ránézésre képesek vagyunk őket kategorizálni, bele sem gondolva abba, hogy minden vonásuk, minden megkülönböztető jegyük egyfajta szimbólummal szolgál, melytől még nemesebb lesz a mondandója.               

Az eljegyzési gyűrű nem csak a szerelemre bizonyíték. A férfi ez által fejezi ki házasulási szándékát, zálogul adja kedvesének, aki – családjával együtt – joggal kérheti azt számon rajta abban az esetben, ha ez a szándék lanyhulni látszik. Emellett a gyűrű értéke betekintést nyújt a vőlegény anyagi hátterébe is, amely a menyasszony szemszögéből a legelső szempontok közt van, hiszen vállalnia kell, hogy a jövőben egy társadalmi osztályhoz fognak tartozni. A manapság népszerű fehér gyémánt a hűséget, a várakozást és a tisztaságot szimbolizálja, de akad egyéb színekben is: a színtelen, víztiszta ásványtól kezdve a sárgán, zöldön, barnán át, a pirosig, a rózsaszínűig, a szürkéig, a kékig és a feketéig. Ezek alapján nő vagy épp csökken az értékük. Legdrágábbak azok, melyek víztiszta színe kékes fényt ölt.               

A karika- vagy jegygyűrű kezdetben teljesen egyszerű, karika alakú, általában díszítésektől mentes gyűrű volt. Ez azzal magyarázható, hogy az állandóságot szimbolizáló kört csak megtörné egy brill, házasságnak pedig, a régi hiedelmek szerint, ez előbb vetne véget, mint az „ásó, kapa, nagyharang”. Mára a csontot, a fát, és a rezet mindenki legnagyobb örömére felváltotta a nemesacél, a platina, az ezüst és az arany, melynek fehér változata korunkban egyre felfelé ível. Utóbbi vásárlása esetén különösen ügyeljünk arra, hogy 18 és 14 karát közöttiek legyenek – ezek a legellenállóbbak, legmasszívabbak. Az sem véletlen, hogy a jegygyűrűt a gyűrűsujjunkon hordjuk. Ennek magyarázata egy ősi legendából fakad, mely szerint ebből az ujjunkból egyenesen vezet egy ér a szívünkig, mely így életünk végéig emlékeztet a hűségre és a szövetségre.               

A sikeres házasságra ezzel szemben nem biztosíték sem a gyémántberakásos eljegyzési gyűrű, azaz a pénz, sem az örökkévalóságot szimbolizáló jegygyűrű, azaz a szerelem. Biztosíték az elkötelezett hűség és az ezért való örök küzdelem.

(2012. november)

Martin Heidegger (1889-1976) német filozófus munkássága – kora antiszemita megnyilvánulásai ellenére – jelentős mértékben érintette a teológiát, valamint ehhez kapcsolva a héber gondolkodást. Bölcs módon visszatért a hamisítatlan, eredeti héber és ókeresztény tanításokhoz, feljegyzésekhez, melyek alapján sajátos következtetéseket vont le. Így tette például azt a kijelentést is, hogy Jézus keresztre feszítésekor szó sem volt megváltásról, bűnbocsánatról és miegyébről, csupán betekinthetünk ezáltal az idő keresztmetszetébe, ahol maga a végtelenség található. Tanulmányában, amely tulajdonképpen a kereszténység létjogosultságát kérdőjelezi meg, fellelhető számos olyan megállapítás, melyeket bármilyen világnézettel rendelkező ember érvényesíteni tud az életében. Ide tartozik többek között az egyetlenségünkről való tanítása.

Heidegger szerint Jézus és a próféták is arra a problémára világítottak rá, hogy az emberek elveszítették magukban Istent. Isten egyetlen. Így válik az ember is egyetlenné, amennyiben megtalálja magában az egyetlenségét, a tehetségét, amire hivatott. Ez vitathatatlan. Több ízben bizonyították, hogy az ember egyszeri és megismételhetetlen. Ezt támasztja alá a géntérkép feltalálása (2001), de egy skandináv börtönkísérlet is, melynek során kikutatták a rabok tehetségét: az ily módon a társadalomban integrálódni képes szabadultaknak köszönhetően 1%-ra szorult vissza a visszaeső bűnözők száma. Az egyetlenségünk megtalálása azonban nem csak társadalmi szempontból eredményez kedvező helyzetet.

Az egyetlenségben az ember egésze nyilvánul meg. Aki egész, az felfedezte és elfogadta magát. Képes elhagyni az „átlag” kategóriáját, nem tárgyiasul. A tökéletesség ebből kifolyólag nem külső, hanem belső tulajdonság: a „jót” és a „szépet” fizikailag nem láthatjuk, mert nem tulajdonságok, hanem megéljük őket az intuitív képességeink által. Sorsa csak annak lehet, aki sorsként valósítja meg az egyetlenségét.

Így érünk el a szerelemig, melyet a továbbiakban – e bejegyzés írójaként – hatalmamban áll egy férfi és egy nő közötti kapcsolatként említeni. Az alkotó embert nem a létrejött dolog nyugvó képe motiválja – ő a megvalósítás folyamatára kíváncsi. Az egyéniségét megtalált férfit és nőt tehát nem a másik fél kinézete ragadja meg. Ennél sokkal fontosabb a benyomás, amelyet az illető kelt: így válik a szépség belső tartalommá. Az Ószövetségre utalva Heidegger a nő legfőbb erényeiként a tisztaságot, az ártatlanságot, a tüzet, az erőt, az intenzitást és természetesen (ami minkét félre vonatkozik) az egyetlenséget jelölte meg. Ami pedig a vonzerejét generálja, nem más, mint a lemondás és az érte való fáradozás. (Lehet sírni rajta.) A szerelem nem külsőségeken alapszik, hanem egymás megismerésére, a folyamatra irányul; kölcsönös ihletadást jelent. A két (egyéniségét már megtalált!) nem így találhat rá arra az emberre, aki kíváncsi az ő egyetlenségére, mi több, értékeli azt és vonzódik hozzá. A helyes kérdés a héber gondolkodás szerint így nem a mi a boldogság?, hanem a ki tesz boldoggá?

De Heidegger nem tudta… nem tudhatta, hogy a 21. század legveszélyeztetettebb faja a legcsodálatosabb földi halandó, a Férfi lesz. What a pity!

2014-re megláthatta a világ, mivé vált Magyarország. Mindazok, akik életüket áldozták a szabadságért, annak kivívásáért és megtartásáért ma szégyentől kipirult arccal szaggatnák meg ruháikat.

Megértük, hogy március 15-én a tömegek Petőfi helyett Vona nevét skandálják, a nemzeti ünnep puszta politikai csatatérré vált, amely tocsog a saját fertőjében. Megértük, hogy amiért 1848-ban kiállt Petőfi Sándor, ugyanannak nevében fröcsögnek gyűlölködő, megosztó beszédeket azok az emberek, akiknek a nézetei ellen a haza nagyjai szívükkel és életükkel harcoltak. Akiknek köszönhetően ma demokrácia és szabadság van az országban. Megértük, hogy egy olyan párt akar uralomra törni, amely híján van minden nemes célnak, miközben magukat magyarnak, családbarátnak, a szeretet pártjának nevezik. Ez a Jobbik.

A Jobbik színeiben induló Vona Gábor 2008-ban a következő kijelentést tette: „És nem az ÁVH fog grasszálni a választás napján, hanem az Iráni Forradalmi Gárda! És próbáljon valaki csak egyetlenegy jobbikos cédulát eltüntetni!”

A Jobbik nyíltan szimpatizál a világ egyik legdiktatórikusabb országával, Iránnal. 2009-ben a CIA annyira aggasztónak találta a párt homályos hátterét és nyugatellenes barátait, hogy feltette a kérdést: vajon Irán áll a Jobbik mögött, mint pénzügyi támogató? E kapcsolat kialakítását azzal magyarázzák, hogy az ősmagyarokat közel-keleti vándorlásuk alkalmával bensőséges viszony fűzi a térség népeihez. Rejtély, hogy miért pont Iránt szemelték ki potenciális támogatójukul, mindenesetre nem vesztette érvényét a mondás, miszerint „madarat tolláról, embert barátjáról”. Vessünk hát egy pillantást a „tollra”.

Irán (leánykori nevén Perzsia) elismerten teokratikus köztársaság. Vezetője a Legfőbb Vallási Vezető címet viseli, szakrális feladatai mellett politikai teljhatalommal is bír: a hatalmi ágak egy kézben összpontosulnak. Mindemellett létezik a köztársasági elnöki tisztség, kinek személye formálisan birtokolja a végrehajtó hatalmat. A lakosság 98%-a iszlám (nagy többségében síita), így csupán 1% jut a keresztényeknek és ugyanennyi az összes többinek. Utóbbi csoportok képviselőinek lenni természetesen nem ajánlatos: a keresztényeket rendszerint börtönbüntetésre ítélik, rosszabb esetben a „dzsihád nevében” kivégzik. Ennél a nők helyzete sem sokkal rózsásabb, bár a nagyvárosokban már felütötte a fejét a modern, nyugati gondolkodás, melynek köszönhetően csadorba bújtatott nők már inkább vidéki közösségekben tűnnek fel.

Az utóbbi évtizedek fejlődései ellenére Irán előbb tűnik nyugvó oroszlánnak, mint emberi jogi harcosnak. A nyugati államok együttesen aggódnak az ország eltitkolt atomipari fejlesztései miatt. Bár papíron ezeket korlátozta, az egyezmény csupán ideiglenes és a legkevésbé sem garanciális. Néhány nappal ezelőtt pedig a Legfőbb Vallási Vezető, Ali Hamenei ajatollah tett megdöbbentő kijelentést a holokauszttal kapcsolatban: "Nem tudjuk, hogy valóságos volt-e vagy sem, és ha egyáltalán megtörtént, akkor hogyan". Ez meglepően hasonlít a „holokamura” és egyéb szélsőjobboldali megnyilvánulásokra, melyek megkérdőjelezik a II. világháború szörnyűségeinek mértékét, dokumentált történelmi tényeknek mondva ellent.

A Jobbik Magyarországért Mozgalom hatalomra kerülése esetén egy olyan szélsőséges nézeteket képviselő, iszlám állammal kötne szövetséget, amely nagyban veszélyeztetné Magyarország függetlenségét. A muszlimok kendőzetlen célkitűzése, hogy meghódítsák a nyugati világot – ami egyébként tárt karokkal várja, hogy megsemmisítsék. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a muszlim bevándorlók tömegeinek jelentős része, akik nemhogy asszimilálódni nem akarnak (ami érthető, hiszen kevesen adnánk fel gyökereinket, szokásainkat), de még integrálódni sem. Mi több, a befogadó országuk nyelvét sem hajlandóak elsajátítani. Ennek ellenére harcolnak a jogaikért, hogy a nők csadort hordhassanak, mecseteket építhessenek. Utóbbi azért is meglepő, mert számos esetben keresztény templomok vagy zsinagógák kerülnek átalakításra, ami egyenesen az európai civilizáció feladását mutatja egy olyan nép számára, amely már nem sokáig lesz kisebbségben – akkor ki állítja meg őket?

Magyarnak, a nemzet megmentőjének állítva be magát, velük kíván szövetkezni a Jobbik. Az iráni honatyák minden bizonnyal apai szeretettel fizetnék ki a magyar államadósságot, majd tennének minket idegenekké azon a talpalatnyi földön, ami még megmaradt Magyarországból. Mindeközben Gaudi-Nagy Tamás jobbikos képviselő EU-s zászlót dobál ki a Parlament ablakán, „gyarmatosításnak” titulálva az uniót. Még ha igaz is, egy tisztességes magyar ember inkább élne nyugati, demokratikus, emberi jogokat képviselő gyarmaton, mint az iszlám vallási vezetők irányítása alatt lévőben. A kérdés tehát nem az, hogy eladjuk-e, hanem, hogy kinek adjuk el Magyarországot?

Minden második lenyomott billentyűre jut egy mesterségesen abortált magzat. Számuk 1980 óta meghaladja az egymilliárdot. Mire ez a cikk elkészül, életek ezrei oltatnak ki olyan indokokból, mint a magánélethez, az egyéni önrendelkezéshez való jog, a nők saját testük és sorsuk felett való szabad rendelkezésének joga. A jogászok létezésük óta az eufemizmusok mesterei, így sikerült megalkotniuk a fent említett szabadságjogokat oly módon, hogy elkerüljék a „hiúságot”, mint a jelenség mibenlétét leginkább visszaadó kifejezést.

A hiúság alapvető emberi tulajdonság. Szabadságjog. Ha már képtelenek vagyunk tenni ellene, nyugtassuk meg magunkat, írjuk körül szépen, és dobjunk elé egy paragrafust. Vigyük az alkotmánybírák elé, akik – meghajolva az emberi gyarlóság előtt – megszavazzák. Majd dobálózzunk vele úton-útfélen, legyen a probléma akár lelkiismereti, akár jogi. Mi lehetne megnyugtatóbb, mint egy törvény, ami minket igazol? A szabadságjognak azonban van egy hátulütője: csupán addig terjed, amíg nem akadályozok benne valaki mást, akinek ugyanígy joga van azt gyakorolni.

Az mesterséges terhességmegszakítás kétoldalú jelenség: az anya álláspontja, kiléte kétségkívül ismeretes, megkérdőjelezhetetlenül élő, szabad ember, tehát szabadságjogokkal rendelkezik; a magzat az anyaméhben nevelkedik, kezdetben a kívülálló számára észrevétlenül. Ha kérdeznék, sem tudná kifejteni az abortuszról alkotott véleményét. Orvosok tömegei specializálódtak a magzatot (a szívműködés elindulásáig embriót) való kutatásra, hogy az egyes fejlődési fázisok tanulmányozása mellett megállapítsák, mikortól datálhatjuk az élet elindulását. Az életét, amiről nincs egyöntetű, mindenki által elismert nézet, hogy honnan jön, és hová tart, van-e kezdete és vége vagy a végtelenbe nyúlik. Mégis sikerült elérniük azt, hogy tudományosan elfogadottá váljon az az állításuk, hogy az embrió nem ember. Ami pedig nem ember, annak nincsenek szabadságjogai sem, az állatoknál is alacsonyabbra fokozódnak le. A probléma így válik egyoldalúvá, melynek egyetlen értékes szereplője az anya. Isten tervez, anya végez.

Aki mégis önnön hiúságának és felelőtlenségének csapdájába esik (elvégre a gyerek nem csak úgy „lesz”, azért tenni is kell), arra még egy hosszú és keserves procedúra vár, hiszen ha már be nem tiltja a kormány, legalább valamilyen szinten szabályozza. Három, az abortuszra feljogosító lehetséges okot határoztak meg. Hivatkozhatnak egészségügyi okokra, melyek bizonyítottan veszélyeztetik az anya életét, de a magzat genetikai vagy egyéb károsodását is magukban foglalják. Ilyenkor a beavatkozás közel 30 000 Ft-os díját az állam állja, míg a következő két esetben az a pácienst terheli. Amennyiben ez nem áll fenn, a következő ok a bűncselekmény következtében történő teherbeesés lehet, ami nemcsak a nemi erőszak, de vérfertőzés esetén is érvényes. Az utolsó, harmadik indok a nő életkörülményeire vonatkozik: amennyiben válsághelyzetben van, azaz anyagi nehézségek, családi állapot vagy fiatalkorúság okán indokolt lehet a beavatkozás. Utóbbi esetben védőnői tanácsadás alá kerül az érintett, amely során megtudhatja, mi vár rá jogilag, fizikailag és lelkileg. Amennyiben az ott hallottak sem tántorítják meg, szakorvosi igazolással és aláírásával megerősítheti szándékát, melyet a beavatkozás előtt szintén meg kell tennie – tehát az utolsó pillanatig fennáll a szándékváltoztatás lehetősége.

Hogyan történik? (Csak erős idegzetűeknek.)

Magzati oldalról szintén korlátozásokat állítottak, melyek a fogantatástól számított időn alapulnak, és az egyes megszakítási módokhoz köthetőek. Két legális típus létezik: a gyógyszeres terhességmegszakítás, melyet a terhesség 8. hetéig hajthatnak végre, valamint a műtéti úton történő, mely a 12. hétig engedélyezett (18. életévet be nem töltött személyek esetén a 18. hétig), de orvosilag igazolt, különleges esetben később is lehetséges.

A gyógyszeres megoldást ugyanúgy kórházi keretek között, jogilag szabályosan alkalmazzák, mely ugyanúgy vetélést okoz, mint a műtéti. Utóbbinak három fő változata ismeretes: alulról végzett abortusz, méreg használata, felülről végzett abortusz.

•          Alulról végzett abortusz esetei: A vákuumszívásos módszer (vákuum-aspiráció) során a méhtágítást követően szívócsővel kiürítik a méh tartalmát, majd az eljárás sikerességét egy küret nevű eszközzel ellenőrzik. Ennek egy típusa, melyet a terhesség korai szakaszában történő beavatkozás céljából fejlesztettek ki, a menstruációszabályozás. Ilyenkor a méhszájat kevésbé kell kitágítani, és kisebb szívócsővel dolgoznak. Ám ez magzatelhajtásnak minősül, így a törvényellenes. A harmadik, a tágítás és küret módszerének lényege a méhszáj kitágítása után a magzat és a méhlepény feldarabolása, majd kikaparása. A beavatkozást csak a 12. hét után alkalmazzák, elnevezése tágítás és kiürítés: ollót imitáló abortuszfogóval távolítják el a nem kívánt gyermeket.
•          Méreg használata: olyan anyagot, „mérget” juttatnak a várandós nő szervezetébe, amely az ő egészségét nem csorbítja. Célja a magzat méhben való elpusztítása, ezt követően szülési folyamatok beindítása.
•          Felülről végzett abortusz esetei: (hysterotomia) Előrehaladott terhességi szakaszban alkalmazott módszer, lényegében császármetszés. Mielőtt „eltávolítanák”, megfullasztják a magzatot.

Az előzetes tájékoztatások ellenére a páciensek nagy részének csak a cél lebeg a szeme előtt: a nem kívánt terhesség megszüntetése. Ennek azonban még az esetleges 30 000 Ft-on felül is ára van, amely pénzben már kevésbé kifejezhető. Maga a műtét nem veszélytelen. Már a beavatkozás ideje alatt komplikációk léphetnek fel az érzéstelenítés, vagy a méhfal nagyfokú megsértése miatt. Ez utóbbi esetben szükség lehet a méh és a belek egyes részeinek eltávolítására. Ezeken felül számos műtét utáni szövődmény veszélye is fennáll, így a fertőzésveszély, a méhnyak-elégtelenség (ez a későbbiekben akár spontán vetéléshez is vezethet), a petevezeték-elzáródás vagy a lepénytapadási rendellenesség, melynek általános velejárója a méh műtéti eltávolítása.

A fizikai, tehát testi következmények mellett azonban szót kell ejteni a lelkiekről is. Bár az egyes feminista egyesületek különféle tudományos módszerekkel, kutatásokkal igyekeznek bizonyítani, hogy az abortusz semmilyen lelki következménnyel nem jár, fáradozásaik a mai napig nem találtak szilárd talajt. Azok a páciensek, akik csak egy pillanatra is magukba fordulnak, hogy megítéljék döntésüket, és arra az álláspontra jutnak, hogy amit tettek, gyilkosság volt, hogy ők nem emberfeletti lények, akik dönthetnek élet és halál felől, azok minden bizonnyal súlyos depresszióba zuhannak. Ha nem is közvetlenül ez, de a későbbi szövődmények, mint a meddőség, minden bizonnyal elkeserítik a családalapításban gondolkozó nőket. Egykori felelőtlenségükért viszont nekik kell vállalni a felelősséget: úgy a gyermek foganásáért (amennyiben az nem erőszakos úton történt), mint annak elvetetéséért.

Így esett, hogy az abortusz a hiúság vására lett.

http://www.numberofabortions.com/

Sokféle módon definiálhatnám a Valentin-napot, de nem teszem ki magam ilyesféle kihívásnak. Az ünnepek „legszubjektívabbika” nem arra hivatott, hogy mindenki azonos nézetekkel és érzelmekkel viseltessen iránta, hiszen számos nagyhangú tábort állíthatnánk az egyes véleményeket képviselő érzelemjogi harcosokból. Míg a szerelmespárok az esetek többségében önfeledt boldogságban töltik az estét egy étteremben vagy akár otthonukban, addig a szinglik mackónadrágban ülnek kedvenc romantikus filmjük, egy bödön fagylalt és tábla csokoládé társaságában, esetleg barátaik társaságában szabotázst hirdetnek a magányérzet és az ebből következő depresszió ellen.

Az ünnep szellemi termékét háttérbe szorítva tekintsük meg, mit produkált az örökös realitás, a számok birodalmában. Hiszen a szerelmesek napja sem kerülhette el a sorsot, amely minden más ünnepet is a globalizáció áldozatává tett. Sokak számára ez tette a napot olyan szinten felszínessé, hogy a közösségi oldalak kétoldalú csatamezővé változtak: egyik oldalon azok, akik várják, mert szerelmesek vagy azok akarnak lenni, míg a másikon a lázadók, akik elcsépeltnek tartják a szívözönt. Utóbbiak ellenállása azonban nem dönti romba gazdaságot.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a 13.19 billió (igen, Billió) dollár, amit egy évben átlagosan az egyes szolgáltatóknál hagynak az USA – így többé-kevésbé a jóléti társadalmak – szerelmesei. Vagyis nem csak ők. Ami a virágokat illeti – amely a harmadik legkedveltebb ajándék –, 73%-ukat férfiak vásárolják kedvesüknek. Mi történik a maradék 27%-kal? Az adat ugyan nem ismert, de az tudjuk, hogy ebből 14%-ot nők vásárolják – saját maguknak. Hogy ők a móka vagy az önámítás nagymesterei, arra a kutatás nem tért ki. Átlagosan 196 millió rózsával gazdagodik a világ, melyeket kifejezetten erre a napra nevelnek.

A Valentin-nap az az ünnep, amelynek sikerült valamilyen szinten megőrizni rendeltetését. Ezt legfőképp az bizonyítja, hogy az párok többségénél továbbra sem a pénz, az ajándék eszmei értéke számít. A lényeg az együtt töltött időben, annak minőségében rejlik. Így a toplista első három helyezettje az köszöntőkártya, a bonbon és a virág. A külön Valentin-napi ajándékozás céljára előállított bonbon Richard Cadbury nevéhez kötődik. Neki köszönhetően 1868 óta nem hiányozhatnak a boltok polcairól a különféle hívogató csomagolásba burkolt csokoládéfalatok.

Az adatok abból a szempontból lehetnek csalóak, hogy nem minden fogyasztó ünnepli a Valentin-napot – csupán 61.8% nyúl ez okból a zsebébe.

Jó hír a szingliknek, hogy közel ugyanannyi férfi és nő egyedülálló a szerelem ünnepén, amely reményt ad a kapcsolatot keresőknek. A nagy találkozásokról már számos könyvet írtak és filmet készítettek. A szerelem hálás téma: a végtelenségig kimeríthetetlen. A kapcsolatban élő nők 53%-a annyira ragaszkodik az ünnep megtartásához, hogy ha nem kapnának semmit ez alkalomból – elmondásuk szerint, – véget vetnének kapcsolatuknak. Ez vajon azt jelenti, hogy a kapcsolatok fele annyira felszínes, hogy ezen múlik? A jó hír viszont az, hogy Valentin-napkor átlagosan 11 000 új élet fogan az Egyesül Államokban, melyet arányosan a többi nyugati társadalomra is kivetíthetünk.

A szerelem kincs. Életünk egyik központi része, amely megérdemel a naptárban egy ünnepnapot. Aki valóban szerelmes, az minden napot, melyet a szerelmével tölthet, ajándéknak tekint. Ez viszont igen gyenge lábakon álló érv, mellyel előszeretettel dobálóznak az „anti-valentinnapisták”. Ezt cáfolandó gondoljunk édesanyánkra. E személy jó esetben pozitív szerepet tölt be az életünkben, mindennap szeretjük, szívesen megajándékozzuk, tiszteljük. Mégis van egy nap az évben, amely az övé, az övüké, az édesanyáké; megköszönjük, hogy bármily gyarló teremtések voltunk is, ők mindig mellettünk álltak. Miért ne tehetnénk meg ugyanezt azzal az emberrel, aki arra hivatott, hogy a másik felünkként mellettünk álljon, bármi is jön velünk szembe az úton?

Forrás: http://www.statisticbrain.com/valentines-day-statistics/

A szexualitás a kultúránk része. Valószínűtlenül tarka lenne a paletta, amely reprezentálhatná, az életünk mely területeit hatja át: nem csupán maga a szex, de az öltözködés, viselkedésformák, stb. is ide tartoznak. Az hozzá kapcsolódó parafíliák (para: hibás, eltérő; fília: vonzódás) pedig – ahogy maga a szexualitás is – más és más színben tűnnek fel az egyes történelmi korszakokban. Pontosabban fogalmazva: míg egyféle szexuális viselkedés az egyik időszakban deviánsnak minősült, addig a következőben (általában) annál nagyobb utat tört magának, elfogadottá vált. Ezt a jelenséget reprezentálja például a homoszexualitás is, amely az ókori Rómában nemhogy elfogadott, de elvárt is volt, s amelyet a középkor mélységesen elítélt, hogy aztán napjainkban újra lehessen miért harcolni.

Léteznek azonban olyan parafíliák is, melyek szintén tömegméretekben hódítanak, mégsem tulajdonítunk nekik különösebb figyelmet. Egyrészt, mert mélyen beivódtak az egyes kultúrákba, melyek elfogadták őket; másrészt azért nem keltenek felháborodást, mert az emberek nagy része nincs is tisztában azzal, hogy az adott jelenség abnormális. Ezek közé tartozik a voyeurizmus (ejtsd: vojőrizmus) is.

A voyeurizmus más személyek szexuális együttléteinek titkos megfigyelése, szemlélése a nemi vágy kielégítése céljából. Az ilyen cselekedetet végző személyt a köznyelv kukkolónak hívja. (Idegen Szavak Gyűjteménye) Az exhibicionizmussal (magamutogatás) alkot ellentétpárt. A zavar általában 15 éves kor előtt indul, és akkor áll fenn, ha az illető szexuális életének a „kukkolás” már szinte nélkülözhetetlen része. A laikus lelki szemei előtt jelenleg egy fura fazont lát, aki a kulcslyukon át lesi az őt izgalomba hozó embert vagy embereket. A valóság azonban egészen más: erre a parafíliára épül a pornóipar, a peep-show-k, valamint egy modern jelenség, amely a televízió és az internet térnyerésével szintén tömegeket vonz: a valóságshow-k.

Újkeletű népbetegség, hogy az ember nem tud „mit kezdeni” magával. Az értelmes cselekvések ideje lejárt. Helyüket átvette a TV, az internet. Tombol a szórakoztatóipar, az élvhajhász életmód vált dominánssá. A népesség nagy hányada kapcsolja be a TV-t – jobb szórakozás híján – például esti kikapcsolódásként, mely aztán a legkülönfélébb programokat ontja magából. Így a valóságshow-kat is. Hogy mi ennek az oka? Unalmas az életük (vagy csak annak érzik), több ingerre vágynak és… kukkolnak. Bevétel megvalósítóknak, csemege a pszichológusoknak: egyik oldalon a harsány exhibicionisták, másikon a csendesebb voyeurista társadalmi csoport.

Azon kívül, hogy megtudhatjuk, hogyan is viselkedik a társadalom legalja, pláne, ha össze is zárják őket, a műsor semminemű értéket nem hordoz. Ide tartozik a Magyarországon rendkívüli népszerűségnek örvendő Való Világ című sorozat is, mely már csak a névadás miatt is megtévesztő: identitásukban, világlátásukban kevésbé stabil emberek (aluliskolázottak, fiatalok, gyerekek!) hamis képet kapnak arról, milyen is a való világ. Mivel a televízió (a média) mára jelentős szocializációs színtérré vált, az efféle adások nézése demagóg jelenségekhez vezethet először az egyén életében, majd – amennyiben jelentős nézettségre tesznek szert – szükségképpen a társadalomban is. Az emberi értékeket semmibe vevő műsorok ugyanis elfogadtatják nézőikkel az általuk közvetített életmódot, s ők is hasonlóra vágynak, esetleg depressziósak lesznek, amiért nekik soha nem lehet részük hasonlóban.

Az üres szavak elkerülése végett azonban szükséges előállnunk néhány kézzelfogható adattal is, bizonyítandó, hogy a Való Világ és a többi valóságshow szereplői nagymértékű intelligencia-hiányban és értéktagadásban szenvednek. A probléma mégis ott kezdődik, hogy erre büszkék is.

Erkölcsi érzékük nincs. Bár ez a kor alapvető, sajátos problémája is: az ember a carpe diem híve, kevésbé köti le a vágyainak megfékezése, ezáltal az élete kiegyensúlyozottabbá, egészségesebbé tétele. A show-k szereplői mindezt be is mutatják. Egyfajta társadalmi kritikának, karikatúrának is nevezhető, amely sajnos kevésbé torzítja el a valóságot. Mindemellett a szándék, hogy minél több szexpartnere legyen, a mindennapi életben – jó esetben – nincs meg.

A szexfüggőség nem létező betegség. Ezt az erre hivatkozók összetévesztik a hiperszexualitással, melyet a rendkívüli libidó eredményez. Nem lehet függőség, mivel az agyuk aktivitása függőségük tárgyára gondolva, azt látva, nem fokozódik a végletekig, mint a drog- vagy alkoholfüggők esetében. Szexfüggő tehát nem létezik, a valóságshow-k szereplői sem azok. A magyarázat mindössze annyi, hogy semmilyen esetben sem hajlandók megfékezni a vágyaikat, ami inkább állati, mint emberi tulajdonság. Állatiasnak vagy exhibicionistának lenni viszont kevésbé menő manapság, mint „szexfüggőnek”.

Aluliskolázottak. Ez tény, nincs mit bizonyítani rajta. Szintén negatív képet adhat az „elvárt”, „normális” életről: az identitásukban még instabil fiatalok jobb példakép híján ilyen embereket választanak, s gyakran ők sem tervezik többre vinni. Beszédmódjuk ugyanígy meghatározza a nézők társalgási szokásait: tartalmatlan, igénytelen, szókincsük már-már több káromkodást, mint szalonképes, választékos kifejezést tartalmaz.

Nem dolgoznak. A show ideje alatt egy légtérben élnek, az életüket veszekedések, pletykálások, a flört és a szex teszi ki, munkát, maradandó művet nem hagynak maguk után. Ha a műsor a valóságot mutatná, lenne nyoma annak, hogy az emberek mégis mivel keresik a kenyerüket; hogy azért az életért, amit élnek, megdolgoztak.

A média felszedi, megrágja és kiköpi őket. Népszerűségük csupán a műsor ideje alatt, és utána még 2-3 hétig tart, majd a nevüket is elfelejtjük. Mi ez, ha nem a személyük értéktelenségének egyhangú elismerése? A hirtelen nyakukba hulló, majd ugyanilyen gyorsasággal elvesztett hírnév, siker (?) depresszióssá, kiégetté teszi őket. Romhalmazzá válnak, elvetettségük következtében akár öngyilkosságot is elkövethetnek. Utóbbi esetben talán még egyszer, utoljára híranyag forrását képezhetik, de ez már mit sem segít rajtuk.

A fentiek ismeretében példájuk inkább negatív, mint pozitív. Hírnevük és felszínes ragyogásuk mulandó, értéket nem képviselnek, legtöbbjük élete kisiklik. De ők nem azt a réteget képviselik, akik bárminemű következménnyel is törődnének.

A nép pedig élvezi. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy ez már a Való Világ hatodik része, valamint a statisztikai adatok, melyek kimutatták, hogy az első epizódja volt a legnézettebb műsor aznap este, amit ráadásul olyan adón sugároznak, amire külön elő kell fizetni – tehát felülmúlta a mindenki számára elérhető TV-adók műsorait. És a drámai valóság: a nézettség alig haladja meg az ebben a szexuális zavarban szenvedők számát.

Mindennek fejében kérdés, hogy mit élveznek rajta. És hogy tudják-e: szokásuk – ha még nem szenvednek benne – egy szexuális zavar kibontakozásához, egy világról alkotott hamis kép kialakulásához vezethet, amely kisiklott életet von maga után – amint azt nagyra tartott példáik kitűnően reprezentálják.

Alapvető társadalmi viták lebegnek nap mint nap szürke felhőkként a fejünk felett. Eldöntendő kérdések orgiája. Mint minden eldöntendő kérdésben, itt sincs arany középút. Dönthetünk-e az életről és a halálról? Mi egyáltalán az élet? Hogyan bökhetünk rá az élet kezdetére, ha még magát az életet sem tudjuk definiálni?

Afrika: 6.4 millió; Ázsia: 27.3 millió; Latin-Amerika: 4.4 millió; Észak-Amerika: 1.4 millió; Európa: 4.2 millió.

A számok ezúttal nem pénzvonatkozásúak – az abortuszok becsült évi számát jelzik, melyet globálisan összesen évi 40-50 millióra becsülnek.

Számok pillanatról pillanatra – még szemléletesebb adatokért látogass el ide: http://www.numberofabortions.com/

Az abortusz a terhesség természetes (spontán vetélés) vagy mesterséges úton és körülmények között történő (művi vetélés) megszakítása.

Abortusztörténelem

Minthogy ma is igaz a salamoni, bölcs mondás, miszerint nincs új a nap alatt, az abortuszra sem tekinthetünk újkeletű problémaként. Történelmi kutatásokkal alátámasztható, hogy már az ókorban is gyakorolták – bár maguk a technikák messze álltak a mai művi terhesség-megszakításétól. Akkoriban a mérgezést, mint nem túl humánus megoldást választották, mellyel – az esetek többségében – két legyet üthettek egy csapásra: a magzattal együtt az anya is távozott az élők sorából. Bár halállal már kisebb százalékban, de sokszor súlyos következményekkel járt az kismama hasának ütlegelése, amely meddőséghez vezetett. E kellemetlen körülmények kényszerítették ki a görög világban a már megszületett csecsemők meggyilkolásának legalizálását, ezzel „kevesebb gyötrelmet okozva” az anyának.

A középkorral járó keresztény világnézet nagyban megváltoztatta az abortuszról alkotott elképzeléseket. A Biblia Európa első számú könyvévé vált, és bár elképesztő méretű analfabetizmus uralkodott, az uralkodók az isteni törvények betartatására törekedtek. Ebből fakadóan az abortusz súlyos következményekkel járó cselekedetnek számított – illegalitásba vonult. De mint felvilágosult, modern kori halandók, tudjuk, hogy az illegalitás „szükség” esetén nem kizáró ok.

A 18. század forrongásai közepette az abortusz is nagyfokú fejlődésen ment keresztül: feltalálták a méhbe ültethető, a terhességet megszakító tárgyakat. Ezek adták a mai művi terhességmegszakítás alapjait. Mivel fokozottan lecsökkent az abortusszal járó halálozások száma (hangozzék bármilyen morbidan is, elvégre nem a magzatra, hanem az anyára gondolunk), azok száma a század felétől drasztikusan megemelkedett. A 19. századra olyannyira elmérgesedett a helyzet, hogy számos törvényt hoztak az abortuszok számának visszaszorítása érdekében. Így például Angliában, ahol a parlament a fogantatástól kezdve védelmezte az emberi életet, annak kioltását pedig szankcionálta. Kisvártatva az amerikaiak is színre léptek az emberi élet védelmének forradalmi ötletével, ami az egész nyugati világot befolyásolta. A helyzet pikantériája abból adódik, hogy ha valaki mégis terhességmegszakításra adta a fejét, nem őt, hanem az azt elvégző orvost helyezték vád alá.

Az egyre biztonságosabb beavatkozás a már liberálisabb 20. századra tömegméretekben vonzotta a szándékukon kívül teherbeesett nőket. Így fordulhatott elő hazánkban az, hogy míg 2011-ben „csak” 36 175 esetet jegyeztek fel, addig az 1969-es évben ez a szám 206 817 volt. Utóbbi adat nagy méretének közvetlen hátterében újfent a politika áll: a kormány ugyanis 1956-ban legalizálta a művi terhességmegszakítást. Ennek fő oka az volt, hogy az illegális, ezért sok esetben veszélyes beavatkozás ellenőrzötté, így biztonságosabbá váljon. A számokból kiindulva ballépésnek titulálva korábbi rendelkezésüket, kijavították a csorbát – feltételekhez kötötték az abortuszt –, tehát az abortuszok (hivatalos) számának csökkenése szintén nekik tudható be. Ám az sem utolsó körülmény, hogy a fogamzásgálás fejlett, praktikus, közel mindenki számára elérhető módszerei csak az utóbbi pár évtizedben terjedtek el. Így, mivel a boldog pároknak sokszor nem sikerült a fogamzás megelőzése, kézenfekvőnek találták a születés megelőzését. A számok csak a hivatalos adatokat közlik – a valós adatok, melyek az illegális abortuszok számát is tartalmazzák, csak becsültek és a jóléti államokban általában kétszeresére növelik az értékeket.

Megint nincs új a nap alatt

forrás: http://www.valsagterhesseg.hu/abortusz04.html

Folytatása következik…

Az elegáns, barna, csokoládé illatot árasztó naptár ezúttal nem a modern női táska rejtekéből került elő. Ehelyett egy kevésbé kaotikus, gazdájával remek összhangban álló, divatos aktatáska büszke lakója, melyet egy selymes tapintású férfikéz lóbál irodától irodáig. Sikeres üzletember lévén ad a megjelenésére – az első benyomás az üzletben általában az utolsó is. Helyet foglal a következő iroda újabb bőrfotelében, keresztbetett lábai jó rálátást biztosítanak újonnan vásárolt, fényes lakkcipőjére. A mosodából frissen hozatott világosszürke öltönyről egyláthatatlan pihét talál finoman lesöpörni, majd bájosan rámosolyog ügyfelére.

A két nem átalakulását követő harmónia azonban csupán látszólagos. A modern társadalmakban általános anómia uralkodik. A jelenségre Durkheim világított rá, aki szerint a növekvő deviáns viselkedést – főként az öngyilkosságok számának hirtelen növekedését – a régi társadalmi normák gyengülése, de az azokat felváltó újak még nem elég szilárd uralma váltja ki. Ez esetben a régi és új női és férfi társadalmi szerepkörök együttes jelenléte okozza az általános felfordulást. A két nem nincs tisztában azzal, mit vár valójában a másiktól. Az emancipálódott nőtársadalom ugyan többé-kevésbé kivívta magának az egyenlőséget, jellemén, pszichológiai térképén azonban nem sok változás esett: ugyanúgy vágyik a férfi védelmére, mint egykor. Ezt azonban mégsem vallhatja be, hiszen a társadalomban véres verítékkel megszerzett presztízse hirtelen hanyatlani kezdene, a férfi pedig megint elhatalmasodna felette. Az ördögi kört elhagyni képtelen, ez pedig az esetek többségében depresszióhoz vezet.

• Közel két évtizede, 1994-ben nevezték nevén először a metroszexualitást. A kifejezés Mark Simpson brit újságíróhoz köthető, aki az Independent újság hasábjain foglalkozott a témával.
• A jelenség ellentétét a retroszexuális férfiak képviselik, akik igyekeznek megőrizni a férfiasság tradicionális képét, értékeit, nem járnak sem manikűröshöz, sem szoláriumba, ennek ellenére gondosan ápolt külsővel büszkélkedhetnek.
• Az überszexuális férfiak retro- és metroszexuális társaik jellemzőit ötvözték: minél kevesebb érzelemmel viseltetnek a kapcsolatok iránt, tehát a szexualizált társadalom hívei. Ennek ellenére a hagyományos férfiképet képviselik: igyekeznek megőrizni a büszkeségüket, ezáltal munka- és pénzközpontúvá válnak, erősek és általában agresszív viselkedésűek.
• A neoszexuális férfiak szintén a hagyományőrzésre alapoznak, azonban különös gondot fordítanak a külsejükre.
• A metroszexualitás megtestesítője: David Beckham.
• Hollywood-i metroszexuálisok: Orlando Bloom, Zac Efron, Brad Pitt, Johnny Depp, Tom Cruise, Hugh Jackman, Ryan Reynolds, Ashton Kutcher és Jake Gyllenhaal.