2014. májusában az ELTE-ÁJK lapjában, a Jurátusban megjelent cikkem. www.facebook.com/Juratus
Az utóbbi bő, zajos-forgatagos száz év egyik alapvető jelensége az emancipáció. Az ember természetéből fakadóan szabadságra vágyik, s amennyiben becses személyét érinti, feltétlenül elutasítja a negatív diszkriminációt. Utóbbinak leginkább a színes bőrűek és a nők vallották kárát, amely miatt bátran kiálltak a világháborúk sújtotta 20. században. De vajon mennyire volt sikeres a törekvésük? Valósnak mondható a nők emancipációja vagy hagy még maga után némi kívánnivalót?
A nők világháborúja
A mozgalom a 18. században került konkrét megfogalmazásra. Ebben jelentős szerepet játszott a nyugati országokban jelentkező demokratikus szabadságjogok követelése, melyek egyik fő célja a különböző társadalmi osztályok közötti jogi különbségek felszámolása volt. Ezen felbuzdulva, a brit Mary Wollstonecraft 1792-ben megírta A nők jogainak követelése c. könyvét, melyben rámutat arra, hogy ha a nőkre, mint intelligens emberi lényekre tekintenének, férfiakéhoz hasonló tanulmányi lehetőségeket biztosítanának számukra, a társadalomnak hasonlóan produktív, hasznos tagjait képezhetnék. Mindezt azzal a pszichológiai ténnyel támasztotta alá, hogy a nő olyanná válik, ahogyan viszonyulnak hozzá.
Az elvetett mag termékeny földre talált: egyenjogúságot hirdető mozgalmak rázták meg az amúgy is forrongó nyugati világot. A legismertebb az Emmeline Pankhurst vezette szüfrazsetteké, akik számlájára számos hangoskodás, gyújtogatás és bombatámadás írható, melyek a hatalmukba kapaszkodó férfiak munkáját voltak hivatottak ellehetetleníteni.
Női szemszögből a világháborúk nem csupán bánatot tartogattak. A férfimunkaerő-hiány munkába kényszerítette a gyengébb nemet, aki így bebizonyíthatta, hogy igenis van helye az aktív, dolgozó társadalomban. Jelentős szerepet játszottak abban, hogy a férfiakat frontra küldő országok gazdasága ne omoljon menthetetlenül össze.
Az 1900-as évek elejére, amellett, hogy a nyugat rendre választójogot adott a nőknek, egyetemei kapuit is kitárta az újdonsült potenciális értelmiségiek, a nők számára. Ennek ellenére még a század közepén is jelentek meg olyan írások, melyek a szebbik nemet a tűzhelyhez intik.
A ’90-es években egyre erőteljesebbé váló globalizációnak köszönhetően mind a faji, mind a nemi különbségek háttérbe szorultak. Ennek (is) köszönhetően egyre több nő állhatott munkába, választhatott hivatást – elméletileg. Gyakorlatilag a bérezés súlyosan diszkriminatív volt. Volt?
Kérj, amit kívánsz – csak hatalmat ne!
2014-ben egy átlagos budapesti reggelen hasonló arányban látni munkába igyekvő nőket, mint férfiakat. A becslés majdnem pontos: a KSH felmérése szerint a 16-64 éves magyar lakosságból a férfiak 66,4%-a, míg a nők 54,7%-a volt foglalkoztatott státuszú. A Nemzetgazdasági Minisztérium ugyancsak kecsegtető hírrel szolgált az idei év elején, mely szerint közel 100 ezerrel több nő dolgozik ma, mint négy éve ilyenkor, ugyanakkor 22 év után csúcsot is sikerült felállítani. Emellett számos szervezet, cég – legutóbb az Európai Központi Bank – jutott arra következtetésre, hogy szükségük van női munkavállalókra, mi több, vezetőkre. Gurmai Zita EP-képviselő 2010-ben így nyilatkozott a HVG-nek: „Nem jobbak a nők az üzleti életben, mint a férfiak, csak másmilyenek és kiegészítik őket”; valamint megjegyezte, hogy a francia tőzsdén azok a cégek álltak szilárdabb lábakon a válság után, amelyek vezetőségében több nő kapott helyet. A probléma tehát – elsősorban – nem a foglalkoztatottságban keresendő, inkább annak minőségében.
Az európai országokban és az államokban a felsőoktatási intézmények tanulóinak többsége nő. A 2013/2014-es tanévben Magyarországon indult képzések hallgatóinak csupán 45,2%-a férfi. Amennyiben folytatódik az elmúlt évek tendenciája, a két nem közötti képzettségi szakadék egyre mélyülni fog. A fent említett adatok ellenére még mindig több férfi van vezető beosztásban, mint nő. Ennek több oka is lehet. Az általános érv a nők foglalkoztatása ellen a gyerekvállalás, ami egy férfi esetében kevésbé veti vissza a munkahelyi teljesítményét, egy nő karrierében azonban szünetet, sok esetben törést is okozhat.
A diplomás nők többsége a mai napig nem kerül vezető beosztásba. Egyrészt azért, mert a munkaadó ezt a fent említett „potenciális kismamától” való félelmében nem támogatja; másrészt a nő hibájából, aki még nem volt képes lerázni magáról azokat a negatív sztereotípiákat, melyekkel az évszázadok során stigmatizálták, így hajlandó meghajolni a férfi felsőbbrendűség előtt. Általában megrekednek a középvezetői szinten – 2013-ra 22,6%-uknak sikerült innen kitörni. Akiknek mégis sikerül feljebb jutni a ranglétrán, az bérkülönbségekkel szembesül. E jelenséget az üvegplafon-hatás kifejezéssel illetik, melynek lényege, hogy a nő előrelépésének látszólag nincs akadálya, mégsem tud eljutni arra a szintre, mint az ugyanolyan beosztásban levő férfi kollégája, aki ugyanazért a munkáért több fizetést kap. Ezt tükrözi a magyar férfi-női munkavállalók bérének aránya is: a nőknek átlagosan a férfiak fizetésének 92,3%-a jár. A különbségek szakmánként eltérőek. Minél nagyobbak, annál kisebb a beléjük vetett bizalom, feléjük mutatott tisztelet. A legmélyebb bérszakadék 30%-kal a telekommunikáció és a kereskedelem területén figyelhető meg, de a jogi pályára készülő nők számára is csurran-cseppen több mint 20 százaléknyi negatív diszkrimináció. A bérezés mellett figyelemreméltó a 2008-as gazdasági világválság „leépítési dömpingje” is, melynek legfőbb elszenvedői a női alkalmazottak voltak, de a juttatások – például bónuszok vagy céges autók – területén is hátrányba kerülnek.
A Forbes magazin egy 2012-es kutatásában arra keresett választ, hogy egy cégnél, ahol a vezetők 44%-a és a beosztottak háromnegyede nő, miért nem lépnek fel egymás érdekeiért, különösen a vezetők a beosztottakért. Miért nem harcolnak az üvegplafon-hatás ellen, ha ilyen nagy befolyással bírnak? A válasz: félnek. Otthagyták a tűzhelyet, de a kötény még rajtuk van – tartanak a férfitól, nem akarják „rossz hírbe hozni” magukat.
A nők értelmiségi szintre emelkedése globálisan rázta meg a tanulásról és a karrierről alkotott képünket. Ahogy a szebbik nem betette a lábát az egyetem kapuin, a diploma elértéktelenedési irányt vett. Ugyanez figyelhető meg mindazoknál a szakmáknál, amelyek felé a társadalom nagy része az emancipált nők térnyerése előtt bizalommal fordult: az ügyvédi, bírói, mérnöki, de manapság legérzékelhetőbben a tanári foglalkozás jelentősen veszített presztízséből, amit leginkább a bérezés tükröz.
A cikk elején feltett kérdésemre, miszerint sikeres volt-e az emancipáció, a válaszom egyértelműen nem. Sikeres a látszat, hihetően előadták, mennyire nagyra becsülik az ellenkező nemet, de maradt a valóság, az üvegplafon, amit – valljuk be – csak a férfi támogatásával sikerülhet áttörni. Amennyiben hajlandó lesz végre úgy tekinteni a nőre, mint méltó ellenfélre és társra.
