Az élet megpróbáltatások sorozata. Fizikai és szellemi próbák, melyeket vagy kiállunk, vagy nem, de minden esetben emlékekkel, tapasztalatokkal leszünk gazdagabbak.
Mit jelent felnőtté válni? Részben önállóvá, teljes mértékben felelőssé, és kellőképp éretté válni. Kipattan-e fejünkből az isteni szikra, mely szerint e naptól készen állunk arra, hogy belevágjunk a nagybetűs Életbe? Vajon mi igazolja, hogy teljesítettük a felnőttség vizsgáját?
Az ember – vélhetően anyagközpontúságából kiindulva – igyekszik mindent kézzel foghatóvá tenni. Nem történt ez másképp a felnőtté válással sem: az érettségi bizonyítvány homályosan ugyan, de megközelíti azt az igazoló iratot, amely alátámasztja az adott személy felnőtt voltát – ez pedig nem összeegyeztethető a nagykorúsággal, amely csupán az elért évek számát jelenti, az egyénnek pedig semminemű erőfeszítést nem kellett tennie ezért az életben maradáson kívül.
Mint ahogyan a nyelv, az öltözködés vagy a nemzeti ünnepek, az érettségi is más és más alakot ölt az egyes nemzeteknél. A tanulmányi eredmények miatti versengések teljesen oktalanok, hiszen sem a tananyag, sem a követelmény mennyisége nem azonos. Franciaországban például egy átlagos diák három évig koptatja a középiskolai padot, méghozzá az általa választott szakon (irodalmi, természettudományos vagy gazdasági), így az olyan tantárgyak, melyekről korábban kellő szinten szerzett ismereteket, már egyáltalán nem, vagy csak fakultatívan szerepelnek az órarendjében. Emellett az érettségi vizsgákat csupán az utolsó tanév anyagaiból állítják össze.
A kevesebbet, de minőségi szinten, a legtöbb országban – köztük a nyugati államokban – jól kezelhető, bevált módszerként működik. A gyakorlatias oktatás lehetővé teszi, hogy a diákok betekintést nyerjenek különböző szakmákba, így nem álmokat hajszolnak, hanem a felnőttkor küszöbének realitását tapossák.
Hátrahagyva a számunkra utópisztikus viszonyokat, nyissuk ki kis országunk hatalmas kapuit, melyek oly sok titkot és rejtélyt tartogatnak. Ha nem nyílnak, hát itt a feszegetés ideje.
Magyarországon – a nyelvi előkészítő évfolyamok bevezetésével – a diákok nagy hányada öt évig ül az iskolapadban a középszintű oktatás keretein belül. Az öt év elteltével, 19-20 évesen, elérkezik életük nagy pillanata, amikor az általános műveltség finoman vett alaptéziseiről és ismereteiről számot adhatnak. Középszintű vizsgát ír a gimnazista és a szakközépiskolás, emelt szinten inkább csak a gimnazista bizonyítja be tudását – vagy annak hiányát. 2013-ra minimum öt tantárgyból kell sikeresen teljesíteni az érettségi bizonyítvány birtokbavételéhez. Ebből mindenki számára kötelező a magyar nyelv és irodalom, a matematika, a történelem és egy idegen nyelv.
A továbbtanulni készülők táborában megkezdődik a „ponthajsza”, melyből egyre kevesebben kerülnek ki győztesen. Az egyetemi tandíj a csillagos ég felé ível, magával rántva a ponthatárokat. Ki tesz igazságot? Állam bácsi és Oktatási Hivatal néni kéz a kézben vonulnak el a fiatal tekintetek előtt, büszkén szegve fel állukat. Miért ne tennék, hiszen büntetlenül játszadoznak zsenge ifjak jövőjével – egyelőre. Az állami férőhelyek számát drasztikusan csökkentették, a ponthatárokat megemelték. Az enyhén felhősödő égből azonban csak akkor csapott be a villám, amikor a végzős tanuló kinyitotta a hivatalos dokumentumnak számító érettségi feladatsorokat, és szembesült a rideg valósággal: kétértelmű, pontatlan kérdések, emelt szintű követelményű esszék középszinten, és a mindezen csodálkozó tanárok. Kétségek közt maradva ballag haza a vén diák számtalan kérdést szegezve a „felsőbb erőknek”, akik ily csúfosan elbántak vele. Mi lehet az ok? Ez volt a felsőfokú intézmények felvételijének utolsó, inkorrekt rostája? Vagy a feladatsorokat összeállító „felsőbb erők” ezzel önnön tudatlanságukról tettek tanúbizonyságot?
„Ne törődj vele, úgysem viszed tovább ezt a tantárgyat!” – hangzik a csengő csöndben a légből kapott mondat. De nem minden a haszon, nem maradhat a közöny. Dédapáink ugyanez érzés miatt döbbentek rá ásójukra támaszkodva, hogy beköszöntött a zsarnokság évada, a szabad véleménynyilvánítás tilalma.
Próba elé állítani, feladni a leckét – azt gondolom, jogos. Ám kizsigerelni és megalázni: embertelen. De nem törünk meg és nem bukunk el, nem követjük el az ősök hibáit. Felemelt fővel lépünk be az Életbe, büszkén vallva, akik vagyunk, megvalósítva, akik lenni akarunk. Lepöcköljük a cipőnkre tapadt sarat, a szipolyozó álnokságot, mely a jövendő generációk ellen tör. Ez a mi forradalmunk: a tisztesség, s az emberség.
